A Tokio Hotel egy pop-rock/emo négyes Németországból, Magdeburgból. Ők a kontinens legsikeresebb bandája, más országokban is, mint Ausztria, Svájc, Svédország és Franciaország elérték a platina státuszt. Európában két teljes albumuk van eddig, nevezetesen a „Schrei” (Ordíts) és az ujjabb a „Zimmer 483” (483-as szoba). Ebben a hónapban jelenik meg debütáló angol albumuk amelyen kiválogatják, és összekeverik az eddigi albumok számait. Roland Dei beszélgetett Bill Kaulitzzal (ének) Tom Kaulitzzal (gitár) Georg Listinggel (basszusgitár) és Gustav Schaferrel (dob) a fenomenális terveikről, a rock szupersztárságról, és arról, hogy betörnek Anglia és az USA piacaira.

Bill: Magdeburgban nagyon változatos bandák vannak, pop, rock, punk, majdnem minden. Ráadásul van Schlager, ami itt nincs. Te szerencsés vagy. Az valami olyan mint Cliff Richards de rosszabb!

Bill: Voltaképpen kihoztunk egy akkori saját CD-t amit egy nagyon kicsi stúdióban készítettünk a külvárosunkban.

Tom: Tíz, vagy tizenegy évesek lehettünk akkoriban.

Bill: Mindent magunknak csináltunk. Cigarettával, és sörrel fizettünk a stúdióért. Ez volt az egyetlen dolog amit adhattunk nekik. 50 CD-nket adtuk el.

Gustav: Nem, 60-at.

Tom: Nem, 50-et.

Bill: Ez volt az első CD-nk. Ezt igazán, rossz volt. Mindent kézzel gyártott volt, még a borítót, és a könyvecskét is mi csináltuk

Bill: Alapvetően ugyanaz a zene volt, csak épp rosszabb.

Bill: Az én első találkozásom a zenével az volt amikor hatéves voltam, és Nena visszatért.

Tom: Nekem akkor kezdődött, amikor elkezdtem gitározni, tényleg nagyon szerettem az Aerosmith. Nagyon szerettem Joe Perryt. Úgy gondoltam ő igazán jó, és olyan akartam lenni, mint ő.

Gustav: Nekem Phill Collins, és a Genesis, és Rod Stewart volt az.

Georg: Nekem a Beatles, a Rolling Stones, és az AC/DC

Bill: Azt hiszem ez egy hatalmas előny volt, mert korán elkezdeni a legjobb. Nagyon sokat tanulsz a zenéből. Ezt a tanulást soha nem fejezed be. Mindig tudod magad fejleszteni, még akkor is amikor 60 vagy, tehát ha korán kezdesz jobbá tudsz válni.

Tom: Igen, sok ember nem vett minket komolyan. Még a kiadónk sem vett igazán komolyan minket. De ez megváltozott.

Gustav: Néhány ember ráadásul úgy gondolta, hogy nem vagyunk rátermettek, hogy színpadon legyünk, ami nem volt rossz, hiszen el tudtunk jutni odáig, hogy megmutassuk nekik.

Bill: Ez nagyon egyszerű volt. Apa vett egy gitárt és én mindig nagyon lusta voltam, akkor is, amikor eljött, az hogy hangszeren tanuljak. Próbáltam de nem alakult jól és egy ilyen nap után, éppen valami mást akartam. Egynek énekelnie kellett és így tehát ezt a munkát én végzem.

Tom: Valójában én jobb énekes vagyok!

Bill: A legfőbb különbség a két album között az, hogy amikor az elsőt felvettük 13 éves voltam és a hangom is elég fiatal volt. 17 voltam, amikor a másodikat vettük fel, és így a zene is változott. Most egy kicsit mélyebb a hangom miatt. Egy kicsit több a gitár, de úgy gondolom ez ettől még mindig Tokio Hotel, marad, ez csak egy természetes fejlesztés. Soha nem próbálunk kényszeresen változtatni bármit is, miden természetesen történik, amikor élőben játszunk, és épp úton vagyunk, dalszövegeket írunk az évek alatt.

Bill: Az első dalt, amit a 483 albumra írtunk, Spanyolországban írtuk. Pihenni mentünk, nyaralni akartunk, dalokat írtunk, kreatívak voltunk, de ez rendetlenséggel végződött, a ház már nem volt szép és az ott tartózkodásunk végére úgy nézett ki, mint a mi próbatermünk. Itt írtuk az első dalt és mivel a házszám 483-volt úgy döntöttünk, hogy az albumot majd „483-as szobának” hívjuk.

Bill: Ténylegesen maradnék az igazán erős szerelmes történetnél. Ez egy dal a barátságról, és egymással való mély kapcsolatról. Arról szól, amikor harcolsz valakiért, mindenen átmész valakivel, a legerősebb viharon is átjuttok együtt.

Tom: Ténylegesen igazán furcsa dolgokat kerestünk, hogy megmutassuk, ami elvisz, hogy megkapj valakit, és utolér a lehető legfurcsább, vagy legerősebb Monszun, épp azért csináltuk, mert az emberek biztos tudják, hogy mit tesznek igazán azért, hogy megkapjanak valakit.

Bill: Ezt próbálom minden dallal, amit írok, ez egy eléggé sajátos stílus, amit használom, amikor dalokat írok. Németül szöveget írni, egy speciális eset. Németországban ez sláger volt, ha németül, és nem angolul írtad a szövegeket slágergyárosnak hívtak, a hagyományos német ízléstelen dalok után időről időre népszerűvé vált hogy újra németül írjanak mást is, és még rockzenének is megengedték, hogy németül létezzen, nekem a zene szintén az érzelem és én mindig megpróbálok képeket beleírni, és nem szokás német szövegeket írni. Amúgy is ez a stílusom.

Bill: Volt némi segítségünk a producerektől az angollal.

Tom: Elkezdtünk angolul tanulni.

Bill: Beszélünk angolul, de nem folyékonyan, szóval kellett egy kis segítség, mert a német az angollal összehasonlítva elég különböző. Mi tényleg kerestük az egy az egyben fordításokat nem akartuk elveszteni a dal bármilyen értelmét így kaptunk egy kevés segítséget, és azt gondoljuk, hogy ez jónak bizonyult. Mi az eredménnyel elégedettek vagyunk. Ez egy az egyben fordítás végül és remélem, hogy mindenki tisztán hallja a dalokat.

Bill: Azt fogjuk csinálni, amit most is tettünk. Németül fogom írni a dalokat. Nem tudok dalt máshogyan írni. Ez az anyanyelvünk és különleges összeköttetésem van vele, mivel németül tudom a legjobban kifejezni magam. Le fogjuk fordítani a szövegeket, lesz angol verzió, ami nekem kétszer annyi munkával jár majd, mint a többieknek. Kétszer kell stúdióba mennem, hogy felénekeljem, amég a többieknek szabad ideje lesz.

Georg: Ez az idő rólad szól, amikor elkezdhetsz valamit csinálni.

Tom: Éppenséggel nem akarjuk „best of”-nak hívni, tényleg egy kevert album az előző kettőből, de ezek a kedvenc dalaink, a dalok, amiket a legerősebben érzünk magunkban, és amiket a legjobbnak érzünk. A kislemezen vannak mindkét albumról de, igazán nem hívnám ezt a „best of”-nak még.

Bill: Ez igazán szépnek hangzik de, igazából még mindig keressük a „best of”-ot.

Bill: Még nem tudjuk, mert nem voltunk ott sokszor én nincsen annyi rajongónk sem. De visszamegyünk és megnézzük mi fog történni. Nem könnyű betörni Anglia és az USA piacára egy német bandának.

Tom: Különösen, ha a német banda még angolul tanul.

Bill: Főleg, hogy a múltban nem sok német zenész volt, aki bekerült Angliába, vagy az USA-ba. Mi németül énekeltünk, és most van egy angol nyelvű lemezünk, majd meglátjuk, mi történik. Nem idegeskedünk, amiatt hogy ott is sikeresek legyünk. Mi tényleg csak esélyt adtunk magunknak, hogy megpróbáljuk. Kimegyünk majd, a legjobbat adjuk, és meglátjuk mi fog történni.

Bill: Először is azt kell, hogy mondjam, nem félünk ezektől a helyzetektől. Azok az emberek, akik a hotel előtt állnak szeretnének minket látni….azért vannak ott, mert szeretnek minket, és a zenénket. Szóval nem félünk, de ha a helyzet veszélyessé válna, nem csak nekünk a fanoknak is, főleg a show-k és a hotelek előtt, nagy a biztonsági kapcsolatunk tehát mi és a csapatunk felkészült mindenre, biztonságosak, de sosem történik semmi.

Tom: Mi olyanok vagyunk, mint amikor találkoztunk egymással. Természetesen Billnek néha hosszabb és rövidebb a haja, de mindig sminkelte magát, és nekem is mindig voltak félelmeim. Néha azt gondolják az emberek, hogy mi nem ugyanaz a banda vagyunk, mert elég különbözően nézünk ki de mi azok vagyunk akik vagyunk és mindig azok is maradunk. Nem megyünk soha bizonyos más irányokba.

Bill: Ez ténylegesen az amit láthatsz a Devilish Cd-n. Pontosan ugyanúgy néznek ki mint ma. Kissé különbözőnek tűnnek, de ha látod az időt, akkor tudod, hogy ők ugyanazok az emberek voltak, mint ma.

Bill: Ezt nem terveztük el még. Remek lenne csinálni ide egy DVD-t – hatalmas közönség előtt játszani Londonban, és készíteni egy DVD-t. Ez az, amiről álmodunk, és ez az, amiért most itt vagyunk.

Bill: Sok ilyen könyv megfordul, de nem veszik őket, mert mi soha nem dolgoztunk azokkal, akik írták ezeket.

Gustav: Még visszanézünk ide, hogy játszunk Angliában, és hogy itt is előtörjünk.

Tom: Minden rajongónknak köszönjük az eddigi támogatásukat.

Fordítás: Dóri  (Ne másold!)

by Kitti