Fanok: Szeretjük a Tokio Hotel-t!!! ...Szeretünk!

Bill,annyira király vagy! Szeretünk! Így tovább!

A Tokio Hotel-t akarjuk!

Saki: A csarnok teltházas,majdnem 12.000 ember.

Tom: 12.000

Bill: 12.000! (visít)

Bill: Nos el kell mondanom,hogy totál idegesek vagyunk. Hihetetlenül izgatottak vagyunk a kezdésnél. Ez nem is múlik el. Egyre rosszabb lesz. Mindig nagy izgalom súlyosbodik ránk,és én szörnyen ideges vagyok.

Tom: Ugyanez van velem. Én kezdem az introt - egyedül kell játszanom - és akkor tényleg láthatom az egész tömeget. Felnézek,és ott állnak. 1000x ellenőrzöm a gitárjaimat,hogy vajon most melyik gitárok működnek igazán,és aztán ott állok,és a lábaim elkezdenek remegni. És igen,ezen egyáltalán nem segít semmi... nos ez tényleg elégé szembeszökő,és... amikor az első hangok felcsendülnek a gitárról,a jég megtörik és akkor jövünk mi.

Bill: Elég gyakran libabőrös leszel tőle. Amikor ott állok -mert egy kicsit később megyek fel a színpadra,mint a többiek-,amikor ott állok,és hallom,ahogyan a fanok felvisítanak az első hangoknál,és amikor elkezdődik az összes fénnyel és...igen,ez hihetetlen.

Georg: Amikor a színpadon állsz,szerintem ez valahogy... ez olyan,mint egy másik világ. Nos én...nos,ez olyan,mint egy kapcsoló,amit valaki felkapcsol és aztán valahogy már semmire sem koncentrálsz többet,és mégis sikerül megtenned. Csak játszol,és ahogyan mondtam is,hogy odamegyek és igazság szerint nem nagyon vagyok a tudatában annak (hogy hol is vagyok). Meggyőzöm magam elolvasva pár plakátot,és ezután tudom,hogy nincs más,mert rengeteg adrenalin tölti meg a testem. Ez egy olyan hatalmas érzése a boldogságnak,ami kitölti a tested. Ez egyszerűen őrület.

Gustav: Igen,nem tudom. (hehe,kezdi már... kedvenc mondatom tőle xD) Nos,amikor felmegyek a színpadra...umm...akkor valahogy...akkor valahogy megtalálom az elemi részem,szóval jelentéktelen. Valahogy egy csarnokban,ahol majdnem 5.000 ember bíztatott. (jó,ezt a mondatot nem értem,de remélem valaki meg tudja fejteni :D)

Georg: Egyenesen a hotelhez.

Tom: Milyen hosszú az út a hotelig?

Saki: Egy óra...Nem,nem teljesen,ah,háromnegyed óra,40 perc...

Tom: Ajj...az iPod-om nincs feltöltve.

Bill: Nos,a kapcsolattartás a fanokkal mindig...uh,természetesen bonyolult. El kell mondanom,hogy mindig sok időt szentelünk nekik. Mert ha megérkezünk valahova mindig stresszesek vagyunk,de mindig szeretünk autogramokat adni és még fotózkodni is,és...ezt kell mondanom,mert a rajongóink annyira intenzívek...tényleg rendkívül sok ideig állnak ott.

Gustav: Nekem egyszerűen nincs gondom a kapcsolattartással. Pl. ha egy hotel előtt vagyunk és megkérdezik,hogy kérhetnek-e egy autogramot. Ez nekem valahogy a legnormálisabb dolog a világon,ott állnak egy rövid ideig,egy negyedórát,így kapnak egy aláírást.

Bill a rajongóknak bent a hotelben: ...Igen,azt olvastam. Az volt...

Lány: Igen,jó...

Tom: Mindig ez van. Az ember,aki elvégzi a munka legjavát,és az összes pénzt megkeresi...azok kapják a legkisebb szobákat. Itt,nézd csak meg. A többinek mindnek nagyobb szobája van. Jah,ez itt nem így van.

Bill a fürdőszobában: A kád az durva. Egy ember nem tud teljesen elfeküdni benne. Nézd meg. Annyira kicsi. Itt az ember valóban láthatja,hogy ez tényleg egy tokiói hotel. Ez csak kis embereknek készült. Különben meg a többieknek csak egyszemélyes ágyuk van. De nekem kétszemélyesre van szükségem,mert én csak keményen és keményen dolgozok,és ott mindig kell...feküdni a pompás ágyikómban és ez helyet igényel.

Saki: Természetesen ez is a munkám része,hogy naponta hurcolom a 26 bőröndöt. És ilyen biztos van 4x is egy nap: be a hotelbe,ki a hotelből megint,be a klubba és megint ki a klubból.

Bill a fürdőszobában csinálja a haját: Micsoda egy bonyolult munka...

Tom: Nos,reggelenként felkelünk. Uh,ez általában 8 és 11 óra között van. Attól függ,hogy milyen messze van a következő célállomás,szóval,és,és...um,igen,és aztán beszállunk a kisbuszba. Ott rendszerint visszaalszunk. Igen,mindenesetre általában kb. délután 3:30-ra megérkezünk a csarnokhoz. 4 órakor van a hangpróba. Ezután...elkezdünk dolgozni a kezdésen. Aztán általában az étkezőbe megyünk. A Backstage-ben rendszerint van pár megbeszélésünk és adunk néhány interjút,stb.

Georg: Brrr... hideg van.

Tom: Véégre!

Fanok kiabálnak: A Tokio Hotel-t akarjuk! (éneklik a Schrei-t)

Tom: Nos,azért el kell mondanunk,hogy a rajongóink különlegesek,nemde? Azt kell mondanom,hogy nem törődnek vele,hogy hol lépünk fel,ha ez valami középosztályú esemény,gála vagy egy koncert,ők mindig ott vannak.

Fanok: Gyorsabban!

Biztonsági: A lépcsőkön fussatok fel!

Tom: Tulajdonképpen némelyikük csak úgy tud bejutni a Backstage-be,hogy valahogyan nyer egy Meet & Greet-et. Mindamellett azokat általában különféle módon is ki szoktuk sorsolni. És másnak is megvann arra az esélye,hogy egy nap a Backstage-be kerüljön.

Georg: Azonban egy órával a show kezdete előtt itt mindig nyugodt. Ezért mindig összegyűlünk még egyszer azért,hogy felkészüljünk és um...Szóval ez a mi aranyszabályunk,hogy mindannyiunknak a backstageben kell lennie a fellépés előtt félórával. Mert mi hisszük,hogy ez másképpen balszerencsét hozna. Egy show-n 2 féle hangszeren játszok. A mindenem Sandberg,de nem ez az egyetlen,az a másik csak azért van,hogy bemelegítsek vele.

Tom a gitárjával: Ez bámulatos,igaz? Nézd csak meg,a díszítése nagyon király.

Pasi: Ez mi?

Tom: Egy Gibson. Gibson Custom!

A nő az édességekkel: Légszives,kóstoljátok meg!

Gustav: Megérkezel valahova,és ott a személyzet,ami mindent elrendez,és mindent ellenőriz,és ez nagyon köszönetre méltó. Korábban ez egyszerűen nem így volt. Csupán csak saját magunk voltunk,aztán a szüleink szállították a dobokat,az erősítőket és a gitárokat keresztül az egész körzeten és Bill pedig saját maga cipelte a mikrofonját a táskájában.

Bill a színpadon: (Unendlichkeit-ot énekli) Nekem nincs klikkem ...(énekel)...neked van klikked?

Bill: Olyan,mintha egybeolvadna. Először két rész van,mi és a közönség,de a végére ez mintha... eggyé válna,ez tényleg...még észre sem veszed,mert az idő olyan gyorsan elrepül,és ez egy...tényleg hátborzongató érzés. Nem tudom pontosan leírni,tényleg ez a legszebb érzés,amit az ember érezhet.

Tom: Nos,titokban így elég nehéz végigsétálni az utcán,nem? Ha ezt tesszük,akkor mindig álcázzuk magunkat. Én mindig elrejtem a hajamat. Szóval felveszem a sapkámat is,ez természetes,azt sosem hagynám el,egyébként ennek ellenére valaki mindig felismer engem *nevet*

Tom: Útálok repülni. És ebben a rossz időben... és most még ablakom sincs. Ejj,kezdek bepánikolni. Ha van egy kis turbulencia,az tényleg kinyír engem.

Pasi: Mostmár ki kéne tennünk egy fotót,amin szép az idő vagy ilyesmit.

Tom: Igen,igen az jó lenne.

Bill: Ma korán kellett felkelnem,reggel 8-kor,és a többiek még mindig alszanak,tegnap buliztunk. Én egy kis idő után ágyba kellett vonulnom,mert 8-kor kellett kelnem,és csak így lehet a banda továbbra is sikeres,nem? Igen,természetesen csak a kimagasló énekes fekszik bent...és még,hogy elsősorban jól kell kinéznem,nem? Még Georg is rábólint. (Tom elvan a háttérben xD)

Tom Georgnak: A vörös szőnyeg nem annyira,inkább az utána következő show az izgalmas most.

Georg: Igen,de mindenesetre én erre majd azután gondolok.

Tom: Igen,én erre mindig elnézően gondolok.

Georg: Ez tényleg annyira... én tényleg kész vagyok,kimondottan ideges vagyok.

Tom: Igen?

Bill: Most majd jobbra fordulunk. Aztán tovább a vörös szőnyegig...aztán egy csomóan a sajtótól,de nincs olyan sok fan. Ez nem sok.

Georg: Elég rosszul volt megoldva az Echo díjátadónál,a rajongók hosszú sorokban álltak,végig a vörös szőnyeg mentén,de nem volt sok hely a fanoknak,ahova mi mentünk,szóval a kocsival elmentünk az összes fan mellett a vörös szőnyeg mentén,és természetesen nem sétálhattunk vissza a rajongóinkhoz. Ott álltak órákon keresztül és... sajnáltuk őket.

Bill: Ejj,ez hihetetlen volt! Csak Tokio Hotel fanok voltak. Én tényleg nem láttam mást. Tényleg mindenütt csak Tokio Hotel-es plakátok voltak,és ez tényleg elképesztő. Több,mint amire számítottam.

Gustav: Hihetetlen pillanatok voltak,amikor elismerést kapsz valamiért,amit te csináltál,és tudod,hogy ott vannak a rajongóid,ez egy...nagyszerű élmény. (Hát ez tényleg egy hihetetlen pillanat volt.

Georg: Ez valahogy mindig egyre magasabb szintű és több lesz. Mint egy tüzijáték,ami teljesen magától gyulladt meg és amíg ez ég,mindenesetre még nem üres. És nézzük,hogy hova megy. Nyilvánvalóan nem tudom. Természetesen akkor lennék boldog,ha mind a négyen mindig is együtt zenélhetnénk.

(Pózolnak a fotóhoz)

Bill: Mindenki ma este utoljára... mindenki együtt: Ich muss durch de Monsun...

Bill: Nagyon-nagyon köszönjük! Köszönjük szépen!

Bill: Gyermekkorom óta mindig is sok ember előtt akartam állni,megmutatkozni valahogy és énekelni. És ha mindig ebből tudnám a pénzt csinálni,és ezzel keresném örökre a pénzem,és sosem kellene valami mást csinálnom. Ez az álmom,amiért valójában... igen,ez betölti az ember egész életét.

Georg: Mindazonáltal meg szeretné mköszönni a rajongóknak,hogy itt voltak (a koncerten). Mindenesetre csak azt tudom mondani,hogy a rajongóink valahogy rengeteg energiát adnak nekünk az élő koncerteken és... srácok,egyszerűen ti vagytok a legjobbak!

forrás: Hot dog - Tokio hotel magazin  köszönjük!

by Kitti